Mesék

A kiskacsa és a tavi tündér

Azon a reggelen különösen szép volt a napkelte. A tó nádassal borított részén sok ezer vízimadár énekelte vidám dalát, és járta égi táncát a sirályok temérdek hada. Amerre csak a szem ellátott, aranyhíd tükröződött a nádas - útvesztőben kikandikáló vízfelületeken. Minden percben kicsit melegebbé vált a levegő is, ahogy a napkorong magasabbra és magasabbra emelkedett a horizonton.

A kiskacsa álmosan dugta ki fejecskéjét anyukája puha, meleg, védelmező szárnya alól, ahogy megérezte a napocska simogató sugarait. Rögvest izegni-mozogni kezdett, mert tudta, hogy rövidesen indul a reggeli úszólecke a testvéreivel. Röviddel napkelte után ugyanis a kacsa mama tornasorba állította kiscsibéit, és már indult is a tanulás.

- Pelyhecske, ne mocorogj már annyit, a többiek is felébrednek miattad! – szólt rá halkan, korholva az anyukája.

- Mamika, én már nem tudok aludni, és tudom, hogy mindjárt kezdődik az úszóedzés is, úgyhogy kibújok a fészekből – mondta, és, hogy anyukája lássa, mennyire komolyan gondolja, egy gyors huppanással kint is termett a vízben.

- Jól van, te kis hebrencs, de ne menj messzire amíg a többiek fel nem ébrednek – figyelmeztette a mama kacsa.

- Rendben anya!

Azzal a kis réce elkezdett úszkálni a vízi ösvény irányába, amely egy idő múlva kivezetett a nyílt tóra. Ahogy ott úszkált, egyszer-egyszer még hallotta maga mögött édesanyja aggódó hangját, és ígérte, hogy óvatos lesz. Egyszerre megpillantott egy szépséges szitakötőt, amint egyik békalencséről a másikra röpdösve játszott a társával. Szárnyain a napsugár szivárványt rajzolt, amely ezernyi színben csillogott. Arra gondolt, hogy remek móka lenne csatlakozni hozzájuk, és megszólította őket.

- Sziasztok! Pelyhecske vagyok, és szeretnék játszani veletek, ha megengeditek.

- Szia Pelyhecske! Azt gondolod, tudod tartani velünk a tempót? Mert ha nem, akkor otthagyunk ám! – válaszoltak nem túl kedvesen, de a kiskacsa kedvét nem szegte a kissé undok válasz.

- Naná, hogy tudom, én vagyok a leggyorsabb úszó a tesóim között. Ugye, anya? – kiáltott hátra a mamájának.

- Persze, persze, játssz csak, de ne menj messze!

Pelyhecske pedig elkezdte kergetni a gyönyörű türkízkék, rózsaszín és zöldes színben játszó szitakötőket, akik cikázva, zümmögve repdestek tovább. Szálltak ide-oda, röppentek erre-arra, a kicsi madár pedig boldogan úszkált utánuk.

Egyszerre megszólalt az egyik szitakötő:

- Kacsa gyerek, ki mersz-e jönni a nyílt vízre utánunk, ahová csak a legbátrabbak merészkednek?

Pelyhecske megtorpant, és hátranézett. Kicsit már távol ugyan, de még látta a fészküket, és elgondolkodott, hogy mi lenne, ha…

- Persze, ha betojtál, akkor nem kell. Haza is úszkálhatsz anyukádhoz nyugodtan. Fogalmad sincs róla, mennyire csodás a napfelkelte odakint a vízen.

A kiskacsa fejében ott csengettek mamája szavai, hogy ne kószáljon el, de aztán arra gondolt, hogy nincs az olyan messze, hiszen már látta is az aranyszínben pompázó hullámokat.

- Nem félek én biza! Megyek is, csak mutassátok az utat!

Ahogy közeledtek a nagy víz felé, egyre jobban csalogatták a fiókát a szitakötők is, és egyre jobban érzett valami furcsa vonzást is, amely hívta oda, ahol az igazi felnőtt kacsák úszkálnak. Szépen kiszélesedett már a kis nádas ösvény, ahol a récék biztonságos fészkeiket rakják minden évben. Ezekben a jól megépített kuckókban mind a tojások, mind pedig később a fiókák biztonságban fejlődhetnek, amíg a maguk lábára nem tudnak állni. Nem véletlenül vannak ott eldugva a sűrűben, hiszen bőven akad ragadozó, akitől tartani kell.

Pelyhecske nagyon élvezte a játékot, és gyorsan kergette a szintén egyre fürgébben repkedő szitakötőket. Úszott, úszott, kicsi lábai már alig bírták, amikor egyszerre kiért a hullámzó, hatalmas vízre. A hullámok először csak lágyan ringatták picike testét, szinte súlytalanná vált és hagyta, hagy sodorják mindenfelé új barátai.

Ám, ahogy egyre kijjebb került a védelmező nádas sűrűjétől, azok egyre jobban elkezdték magasra emelni, és dobálni. Szemével színes kis barátait kereste.

- Szitakötők! Kedves, szépséges szitakötők! Merre vagytok? Nem látlak titeket – hápogta egyre kétségbeesettebben.

- Itt vagyunk, csak gyere! - hallotta immár egyre messzebbről, és halkabban a választ.

A napkelte tényleg nagyon szép volt a nyílt vízen. Pelyhecske egy pillanatra meg is állt az egyik hullám tetején, és egy kis ideig nézte a csillogó vizet maga előtt. Az az igazság, hogy nagyon elfáradt a gyors kergetőzésben, és nem vette észre, hogy mennyire elfogyott az ereje. Ahogy ott ült a hullám hátán, arra gondolt, hogy mennyire jó lenne, ha az anyukája érte jönne és hazavinné. Azt sem bánta volna, ha megszidná…

Kicsi testét szinte dobálta a nagy víz, a szárnyas barátoknak pedig már végképp nyoma veszett, és Pelyhecske egyre fáradtabb lett. A hullámok csak ringatták-ringatták, és ő egyre beljebb sodródott a tó közepe felé. Nézte egy darabig a már lassan delelőn járó napot, és szempillái egyszerre elnehezedtek, majd lecsukódtak.

A kiskacsa elaludt a kimerültségtől. Álmában a testvéreivel játszadozott a kijelölt mederben, amelyet anyukájuk csinált nekik. Dagival, Picúrral, Csőrivel és Talpival nagyokat ugráltak a vízbe egy tavirózsa leveléről, és egy hosszú nádszár volt a csúszdájuk, amelyet meghajlítottak, így a levél vége a tóba ért. Nagyon jó móka volt, és mindannyian szerették a csepp kis vízi játszóterüket. A reggeli úszóleckék után ebédidőig mindig ott töltötték az időt szépen, biztonságban, anyukájuk felügyelete mellett. Pelyhecske éppen sorra került a csúszdán, és hopp belepottyant a vízbe.

Akkor azonban felébredt az álomból, mert igazából egy nagy hullám tetejéről esett le a tóba. Nagyot csobbant, és teljesen elsüllyedt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy a felszínre tudjon evickélni, ott aztán nagyokat köhögve valahogy összeszedte magát.

- Fú, mi lett volna, ha nem tudok feljönni a víz alól? – gondolta magában, és nagyon megijedt.

Körülnézett egy kissé, hogy tájékozódjon. Nem volt azonban ez olyan egyszerű. Körös-körül nádast látott, minden irányban. Elképzelni sem tudta, merre menjen.

- Valamerre el kell indulnom, mert itt nem maradhatok. Itt a mamám sem fog megtalálni – gondolta magában.

Megrázta pelyhes, vizes tollacskáit, és elszántan kezdett úszni egy vékony, alig látható ösvény felé a nádas irányában. Jó ideje szelte már a habokat, és ismét kezdtek elnehezülni lábacskái a rettenetes, megfeszített úszástól.

- Bárcsak már tudnék repülni. Akkor hamar haza tudnék menni, hiszen fentről azt is látnám, hogy merre van a fészkecskénk – gondolta és nagyon elkeseredett.

Beért a kanyargós kis útra, amelyről azt gondolta, hogy az hazavezet. Úszott egy darabig, de lassanként rá kellett jönnie, hogy ez bizony nem az. Nagyon sok kanyar volt benne, meg mindenféle sűrű növények. Volt ott vízililiom, nagy tavirózsák, a parton pedig íriszek sárgállottak mindenfelé. A napsütésben úgy tűnt egy percre, mintha megcsillant volna valami az egyik rózsa kelyhében. Egy szempillantásra látta csak a szeme sarkából, de mintha egy drágakő lett volna, olyan nagyon szépen ragyogott fel. Azonban a fióka nagyon sietett, így nem tudta jobban szemügyre venni azt. Szomorúan tovább tempózott, pedig már minden mozdulat fájdalmas volt.

Kis idő múlva megpillantott egy kicsiny dombocskát, egy kis szárazföldet a vízben, és kitotyogott rá. Gondolta, hogy gyűjt egy kis erőt, aztán pedig majd visszaúszik a nagy vízbe, és onnan egy másik ösvényen hazamegy. Elnyúlt a földön, és sírni kezdett, hiszen úgy érezte, nem fog tudni hazaúszni azon a nagy, hullámzó nyílt vízen keresztül… Sűrűn potyogtak a könnyei, és kétségbe volt esve. Nagyon bánta már, hogy nem fogadott szót az anyukájának, és a szitakötőkkel tartott, akkor reggel. Már sajnos az idő is estefelé járt, a napkorong a tó mögött nyugovóra térni készült. Pelyhecske halkan szipogott, és kezdett nagyon fázni is. Arra gondolt, hogy felkel és keres magának valamit, amivel be tud takaródzni. Feltápászkodott kicsi lábacskáira és elkacsázott a növények felé. Egy szép nagy tavirózsa levele ki is lógott a partra, és azt le is tudta magának szakítani ügyesen. Abba aztán beburkolódzott és lefeküdt egy nádszál mellé.

Egyszerre, ahogy éppen kicsit átmelegedett, a szürkületben megzörrent valami a nád között. Pelyhecske halkan, bátortalanul odaszólt:

- Ki van ott? Itt Pelyhecske, a kiskacsa.

Semmi válasz, csak újabb reccsenés, zizegések, immár közelebbről.

- Hahó! – mondta nagyon félve.

Akkor pedig a nádasban megcsillant egy sárgászöld szempár. Egy ideig csak nézte a csibét, azután lassan, halkan elkezdett közeledni hozzá.

- Ne tessék ijesztgetni! Én Pelyhecske vagyok – mondta a fióka.

A szempár csak közeledett, és mintha egy halk, morgás szerű hangot is hallott volna már a kismadár.

Akkorra elfogyott minden bátorsága és égtelen sírásra fakadt. Zokogott és remegett picike teste, amikor egyszerre valami megragadta a nyakát, és egy nagy fényes csillogó valami kíséretében felemelte a földről a levegőbe.

Az utolsó pillanatban emelkedett fel, ugyanis a szempár gazdája kiugrott a nád közül, egyenesen oda, ahol az imént még betakarva feküdt.

Pelyhecske pedig repült a tó fölött, amikor egy földöntúli hang megszólalt a feje fölül:

- Ne félj Pelyhecske, hazaviszlek – azzal már suhantak is egyenest a fészek irányába.

A kismadár felemelte a fejecskéjét, és egy gyönyörűséges tündért látott maga fölött, egy szépségesen csillogó, drágaköves pálcával a kezében.

- Te ki vagy? – kérdezte kissé aléltan.

- Én a tavi tündér vagyok, és az a dolgom, hogy a gyengéket és segítségre szorulókat megvédelmezzem itt, a tó körül. Most pedig hazaviszlek, de ígérd meg kérlek, hogy többé nem kóborolsz el, és szót fogadsz a mamádnak. Nem tudok mindenhol ott lenni, nagyon sok a segítségre szoruló lélek a tavacskámban.

- Megígérem persze! Soha többé nem úszkálok el, és mindenkinek elmondom, hogy segítettél!

A tündér egy pillanatra megállt a levegőben, és így szólt

- Kérlek, ha lehet tartsd titokban, így is elég fárasztóak a napjaim! Az kéne még, hogy elkezdjenek keresgélni a kíváncsiskodók. Engem nem lehet látni, csak ha nagyon figyelsz, de jól van ez így.

Azzal a jóságos tavitündér elengedte Pelyhecske nyakát, aki pedig egyenesen az anyukája mellé pottyant be a fészekbe. Bebújt a szárnya alá, és többé nem csavargott el sosem a fészek közeléből.

A Velencei-tó tündére pedig láthatatlanul teszi a dolgát, ott van mindenhol, s aki egy picit jobban odafigyel, az esetleg felfedezhet egy csillogó-villogó pici drágakövecskét valahol a nádasban…

 Velencei-tó 2023