A verseny

 Négy óra harminc van, megszólal az ébresztő. Persze már rég fent vagyok, az órát bámulom sötétben, hogy mikor ér már végre oda, ahol kipattanhatok az ágyból. Nem kelek fel előbb, ki kell használnom a pihenés minden egyes másodpercét, hiszen szükségem lesz minden erőmre a mai napon. A mellettem szuszogó-horkoló, álmában ugató, futkosó négylábú társamnak is aludni kell az utolsó percig, mert igazából ez az ő nagy napja. Figyelem az élesen világító narancssárga számokat, már huszonnyolc már huszonkilenc… Végre megszólal a jól ismert muzsika. Felébredhetünk! 

 Apolló résnyire nyitja a szemét, kissé megemeli fejét, majd hanyatt vágja magát és mind a négy lábát az ég felé meresztve jelzi, hogy megsimogathatom felséges hasát. Oda is pattanok rögvest az ágy mellé, ahol hotelszerű fekvőhelye van, és a szokásos reggeli gyömöszölés következik. Ez a forgatókönyv minden ébredés után. Most azonban valami kicsit más. Nem hagyja magát olyan sokáig dögönyözni, türelmetlenül felpattan, és kikéredzkedik a kertbe. Természetesen, előbb felteszem a kávét főni, elvégzem egyéb folyó ügyeimet, és csak utána engedem ki kutyámat, aki addig türelmesen ül a bejárati ajtó előtt. Tudja jól, hogy hiába próbál irányítani engem, mégiscsak én vagyok az emberszabású, így engedelmeskednie kell. 

  Miután elvégeztem dolgaimat, odamegyek hozzá, és belenézve a végtelenül okos, világosbarna szemekbe, így szólok hozzá: - Na mi újság haver? Kimennél? Azzal kinyitom az ajtót, és elhangzik a vezényszó is: - Mehetsz! Apolló nem sokat teketóriázik, homlokegyenest a futó felszerelését rejtő polchoz megy, amely az előtérben van elhelyezve. Sokat sejtetően megszaglássza, majd rám néz. 

 - Igen, tudom, hogy vágod, mi lesz a mai program, de kérek egy kis időt még – mondom, és egy nagy puszit nyomok a puha, vörös szőrös fejbúbra, amelyet annyira szeretek. 

  Becsukom az ajtót, hagyom, hogy ebem tegye a reggeli dolgát. Addigra már érzem is a frissen főtt, semmihez nem hasonlítható kotyogós kávé illatát. Illata szinte átjárja a testem-lelkem, és felpezsdíti a véremet. Hatalmas bögrével töltök, és jól felöntöm tejjel, hogy minél több energiát vegyek magamhoz. 

  Fél füllel hallom, ahogy Apsi a hátsó kertben rendezi az arra tévedt szarvasokat, nyulakat, macskákat és egyéb állatokat, de ráhagyom. Nagyon sok dolgom van még indulás előtt, és az út nagyon hosszú.   Ahogy a kávé leér a gyomromba, a magamhoz vett energia immár testet öltve teszi is a dolgát. Magamra kapom a futóruhát, mely januárban nem kevés darabból állt, de most már tavaszodik, sokkal lazábbra lehet venni a figurát. Bedobálom Apolló hámját, a futóővet, és a rugalmas pórázt, amit, amikor megvásároltam, nem is gondoltam, hogy versenyekre fogok hordani. Ez büszkeséggel és rendkívüli jó érzéssel tölt el. Hűséges társam, persze már pontosan tudja, hogy mi készül. Ott tobzódik a kapunál, és egyre fel-le rohangál a terasz lépcsőjén. Rá kell szólnom, mert teljesen belelovalja magát az a bolond fél-mali vére. 

 - Apolló, elég! Erre megáll, de csak egy röpke percre, utána kezdődik minden elölről. A táskába csupa fura dolog kerül bele. Izotóniás ital, szőlőcukor, magnéziumos víz, kaki-zacsi, itatótál, vizes palack, Apolló felirattal és törölköző. Indulhatunk. 

 - Apsi ül! – hangzik a vezényszó, és előbb ugyan dobbant a mellkasomon, de aztán lecsücsül szépen, és vár. Felcsatolom rá a nevével ellátott piros-fehér-zöld színekben pompázó nyakörvet, és uzsgyi a kocsiba. Indulásra az idegeim már cafatokban vannak, remegő kézzel próbálom belőni a gps-en az úticélt, amely sosincs közelebb száz kilométernél, miért is lenne… Indulás után némi üvöltözés és közelharc következik, mert Apolló a közelgő munka hatására extázisba esve utazik a hátsó ülésen. Amikor kellő távolságban vagyunk már, de még jó messze a céltól, megnyugszik kissé, de végig követve minden mozgást az út folyamán, nézelődve utazik. 

 Nagyjából egy óra elteltével lassabbra veszem a tempót, mert az autópálya után kisebb utakon vezet a navigáció. Ilyenkor már én is nézelődök egy kicsit, s bár az adrenalin már igen-igen dolgozik, azért a táj szépségét mindig megcsodálom. 

  "A következőlehetőségnél fordulj jobbra!" – szól a vezényszó, és én fordulok is egy elhagyott, poros, úttalan útra. Apolló megérzi a közeledést, és újra vad harci táncba és csatakiáltásokba kezd hátul.

 - Hallgass már! Elég! – próbálkozom kevés sikerrel. 

 Bekanyarodunk egy erdei útra, és nemsokára meg is látjuk a többi kutyás versenytársat. A parkolóban még kevesen vannak, nagyon korán érkeztünk, mert futam előtt bejárjuk a pályát, persze kutyátlanul, hogy megjegyezzük, mire kell figyelni. Rendszerint ilyenkor szőlőcukrot majszolok, és rengeteget iszom, hogy minden klappoljon a rajtnál. Kissé álmosan botorkálunk még egymás mellett, vagy mögött és próbálunk nem teljesen elfáradni már itt az elején. Megbeszéljük, hogy mire figyeljünk, hol kell lassítani, hol lehet nyugiban előzni, és, hogy megint milyen hosszú ez a pálya… Idegenek vagyunk egymásnak, és mégsem. Olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást, ha beszélgetni kezdünk, teljesen természetes, gördülékeny, jó hangulatú dumcsizás folyik. 

 A kutyák vagy játszanak egymással, vagy épp nem, de minden és mindenki a helyén van. A szervezőknek ezer és egy dolguk van, mindig csinálnak valamit, de valami nagyon feltűnő: mindig mosolyognak… 

 A becsekkolást szeretem a legjobban. A rajtszám mellé kapunk egy kis szívószálas üdítőt, és egy müzli-, vagy préselt gyümölcs szeletet, pont, mint régen az iskolai sportversenyeken… Persze a kutyusok mindegyike is kap egy nyuszi, vagy kecskefület, valami szárított finomságot a rohangálás utánra. Apolló mindezt kivárva a kocsiban, már eléggé fel van ajzva, így hát kicsit kiveszem, hogy elvégezze a dolgát, és kissé megnyugodjon. 

 Az első futam a bringásokkal elindul. Olyankor, ha valakinek kell segítség, csapatunk tagjai segítenek egymásnak. Valaki pedig általában felveszi a rajtot, vagy épp a célba érést, és mindenki próbálja a legjobb formáját hozni. 

 A verseny tehát elkezdődik, mindenkinek pontos rajtideje van, fél percenként indulunk egymás után. Lassan sorra kerülünk, átveszem a futócipőt, és mehetünk is a rajtzónába. A rajtnál semmihez sem fogható a hangulat. Érezni, hallani és szinte látni is lehet az adrenalin őrjöngését az emberekben és az állatokban, ahogy együtt dübörög bennük és tesz mindenkit egyaránt legyőzhetetlenné. Nem lehet leírni, azt át kell élni, mert valami csodajó dolog. 

  Végre mi jövünk! Apolló megtartásához minden erőmet össze kell szednem, az őserő tombol benne, és húz a rajtvonalhoz. 

  - Vársz! 

  Ebem gyönyörűen áll mellettem, indulásra készen, csak rám figyel, minden porcikája megfeszül, míg végre indulhatunk. 

 - FUTÁS!!! Elkezdődik. Repülőrajtot véve, sejtelmem sincs, hogy nem zuhanok azonnal arccal előre kutyám kilövése nyomán, de valahogy csak állva maradok mindig. Rohanunk együtt, mintha az életünk múlna rajta. A tempó iszonyatos, ne tudom túléljük-e, de nem is érdekel. Apolló fut előttem, irgalmatlan erővel szedve a kis lábait, én pedig a világ legbüszkébb és legboldogabb embere vagyok olyankor, és senkivel nem cserélnék… Egy, két, három, négy kilométer, meg se kottyan, csak csináljuk. A fotósoknál megpróbálok úgy csinálni, mintha kapnék levegőt, de ha nem megy, úgy is jó. A kép tökéletes lesz mindenhogyan, és mindenkiről. Következik a célegyenes, ahol meg kéne nyomni, meg esetleg még azt a gyönyörű huskyt megelőzni, de igazából már csak a túlélésre játszom. 

 Apolló még hátra is néz, arcára ez van írva: "Ne már, csak ennyit tudsz?! Igen, már csak ennyit tudok…még pár méter, tuti, hogy nem bírom ki… Beérünk. Pár lépés múlva lerogyok a kutyám mellé, és össze-vissza csókolgatom a lihegő, nyáladzó, de rendkívül boldog pofáját… 

 A finálé pedig nem is lehetne jobb. Jöhet a kávé, a jól megérdemelt iszonyatosan fincsi vegán sütik, és a tombola, amin még soha nem nyertem semmit, de ami késik, ne múlik. Sokan ülünk körben a fűben, mindenki fáradt, de érezni lehet a levegőben a harmóniát, az elégedettséget, azt, hogy mindenki egy hullámhosszon rezeg, és még a levegő is tisztább, mint máskor. 

 Ez a verseny nem egy átlag kutyás futó, vagy bringaverseny, ez valami más, valami több…!


A kirakat

A körút azon a fázós vasárnap délelőttön zsúfolt volt és hangos. A rengeteg járókelő mind sietett valahova. Advent második vasárnapja volt, és már érezhető volt a karácsonyi vásárlási láz az embereken.

A butik akkorra már teljes ünnepi díszben pompázott. A polcokat arany és piros színű girlandok díszítették, a bejárati ajtó pedig semmihez nem volt fogható. Gyönyörű havas tájat fújtak rá műhó segítségével az eladók, és a közepén egy termetes fenyőfával. A gyerekek sorra álltak meg az ajtó előtt, és mutogatták szüleiknek a tájképet.

Az eladók ilyentájt nem a megszokott, félig kihűlt kávéikat kortyolgatták, hanem jókedvűen dúdolászva a hangszóróból megállás nélkül szóló épp aktuális karácsonyi dalt, forró csokit szürcsöltek. Volt ennek az időszaknak valamiféle varázsa. Megfoghatatlan, de létező hangulat volt az is, ahogy az emberek a körúton sétálgatva a kirakatokat nézték, ne adj 'isten sült gesztenyét majszolva. Kicsit mintha jobban ráértek volna, kissé lassabban bandukoltak, és meglátva egy-egy érdekesebb ablakot, hosszasan nézegették. Az eladók pedig lopva figyelték az utcán sétálók reakcióit az alkotásaikra. Jóleső érzéssel töltötte el őket minden mosoly, minden csillogó gyermek szempár.

- Nézd Juli! Mennyire tetszik az embereknek az a vidám, bojtos sapka a próbababán.

A bábu pedig olyankor alig észrevehetően kihúzta magát, és büszkén sütkérezett a népszerűségben.

A próbafülkék takaróit ebben az időszakban szintén lecserélték. Kedves kis csíkos sapkás manók díszítették a karácsonyfát a csillámló szállal szőtt függönyökön, ezek fedték el a kíváncsi szemek elől az éppen próbáló vásárlókat. Illetve csak fedték volna, hiszen már majdnem dél volt és még egy teremtett lélek sem járt a boltban.

Igen, ilyenek voltak régebben a karácsonyt megelőző hétvégék, sőt hetek is. Azon az adventen azonban nem volt tömeg a kis butikban, hiába volt minden igyekezet a személyzet részéről.

- Hogy lehet az, hogy már ezüstvasárnap van, és alig volt forgalmunk? - kérdezte kissé szemrehányóan eladóit a divatüzlet tulajdonosa. - Tavaly ilyenkor már az egész havi terv teljesítve volt.

- Talán a pláza miatt...- válaszolt halkan az egyik eladólány.

- Nem érdekel a pláza. Csináljatok valamit!

A próbababa megszeppenve állt gyönyörű, csillogó báli ruhájában és nem is értette, miért ilyen haragos a főnökasszony. Hiszen az emberek megállnak a kirakat előtt, és mindegyre megnézik a ruhákat... Igaz, hogy a legtöbbjük a sarkon épült hatalmas ház felé mutogatva pár pillanat múlva már tovább is áll.

Azon az estén, ezüstvasárnap a bábu elhatározta, hogy megnézi azt a titokzatos épületet, és pár órával a zárás után kimászott a kirakatból. Flitteres ruhájában, és tűsarkakon indult neki az útnak. Feltett szándéka volt, hogy megnézi azt, ami elcsalja a vevőket tőlük. Amint odaért, nem hitt a szemének. Az átlátszó üvegfalon benézett a házba, és megszámlálhatatlan üzletet, rengeteg kirakatot, és temérdek próbababát látott odabent. Minden csupa csillogás, csupa fény és ragyogás volt még éjszaka is, míg az ő butikjának kirakatában éjjelente csupán egyetlen, halovány lámpa pislákolt. A bábuk pedig elégedett arccal az igazak álmát aludták, nem aggódtak a várálók miatt, és nem bóklásztak idegen boltokba leskelődve, mert tudták, hogy másnap újra elözönlik az emberek a plázát. A baba arra gondolt, hogy talán jobb lenne, ha ő is itt lehetne a többi báb között...

Karácsony előtti utolsó hétre virradt a körút, és minden eddiginél hangosabb és zsúfoltabb lett a környék. A ruhaüzlet is kinyitott annak rendje, s módja szerint, és várta a vevőket. Az egyik eladólány átnézte az üzletet, és egyszerre felkiáltott.

- Jézusom már, valaki poharat dobott a kirakatba - mondta bosszúsan.

A baba tűsarkújára rátapadt egy papírpohár az éjszakai kirándulás során, az díszelgett ott. A lány egy pillanatra megállt, mert valami szöget ütött a fejébe.

- Ez az!!! - kiáltott.

Az alkalmazottak azon a héten minden vásárlót, nézelődőt, aki betért a butikba, megkínálnak egy pohár "karácsonyi csoda csokiitallal", ahogy ők nevezték. Mivel az üzletvezető azt mondta nekik, hogy találjanak ki valamit, ők megtették. A forgalom egyszeriben fellendült, amikor egy megállítótábla is kikerült a bejárat elé ezzel a szöveggel: "ki itt belépsz, hagyj fel a fogyókúrával - ajándék csodacsoki ital mindenkinek!" Lett is bevétel rendesen, és még az utolsó mikulásos zoknit is elvitték a vásárlók, ami pedig még az előző évről maradt...

A tulajdonos nagyon örült, és az eladók sem sejtették, hogy a kíváncsi próbababa mentette meg őket. A bábu onnantól a legbüszkébben tartotta a fejét, legszebben ragyogott az összes közül, és eszében sem volt átmenni a puccos plázába, hol csak egy lenne a több százból... 

Pákozd 

2022. november 18.

Az őzbak

 Nem tudta, mi tévő legyen. Csak állt ott a kerek erdő közepében és tanácstalanul latolgatta, vajon merre lehetnek. Mindenfelé az éppen zajló vadászat hangjai, szagai érződtek, teljesen elnyomva az annyira szeretett tavaszi kikelet érzetét.

Hiába szagolta rettegve a fák kérgeit, hiába kereste párja és gyermekei nyomát, sehol sem lelt semmi érdemlegesre.

 Magasra emelte büszke, szépséges agancsos fejét, és várt a csodára. Az nem lehet, hogy lelőtték őket. Biztos, hogy nem, hiszen akkor annak lenne érezhető nyoma, vagy bármiféle jele. Szerencsére semmi ilyesmit nem talált, úgyhogy bizakodva ismét nekilendült a kutatásnak. Ugrott át kidőlt fákon, a nemrégiben pusztított vihar maradványiként az ösvényt keresztül szelő hatalmas ágakon, és óriásira duzzadt patakokon. Arra gondolt, hogy valamelyik bokor mögött rögvest meglátja kis gidái egyikét, vagy épp gyönyörű, sudár, törékeny párját, a sutát.

 Az ő társa volt messze földön a legeslegszebb és a legkedvesebb őzikelány. Az erdei vadak sokszor látogattak el hozzá, hiszen varázserővel rendelkezett. Amelyik beteg állat csak tiszteletét tette a sutánál, nyomban jobban lett. Ezért is lett volna óriási veszteség a kis erdei közösségnek, ha az ember puskavégre kapja. Persze erről mit sem tudott a kétlábú, durrogtató csapat, ők mindössze lelőni akarták.

Ahogy az őzbak nyargalt a rengetegen keresztül, hirtelen egy nagyon közeli hangra lett figyelmes. Keserves volt, amely valami nagy fájdalmat jelezhetett. Nem igen tudta, mi lenne a helyes, így óvatosan, nagyon lassan elkezdett a sírás irányába haladni. Ahogy közelebb ért, a jajveszékelő valami megdermedt.

- Ki az? Mit akarsz? Ne bánts!

Ez meg mi lehet? Csak nem egy ember? Ahhoz picike. Az őzbak megijedt, de valamiért mégsem futott el, hanem kissé közelebb ment a kicsike kétlábúhoz.

- Szia őzike! De jó, hogy te is itt vagy! - mondta a kisember egyáltalán nem félve.

 Az őzike csak állt ott, nem messze tőle, de minden percben kész volt a menekülésre, ha úgy látja, veszélyes a helyzet. Ám, valamiért nem érezte annak. sokkal inkább valami furcsa, ismeretlen dolgot érzett. Mindenképp szeretett volna az embernek segíteni, csak épp nem tudta, hogyan.

 Ahogy ott gondolkodott és téblábolt, egyszerre megérzett valamit a levegőben. Orrcimpái szélesre tágultak, és szemei kikerekedek. Az idegen szag, a veszélyt jelző ütötte meg az orrát, és azonnal el akart inalni. Már fordult is meg, hogy hátrahagyva a sebesültet, bevágtasson a fák közé, amikor földbe gyökerezett mind a négy lába.

 Párja, az őzsuta érkezett az emberek ösvénye felől, láthatóan lassan, hátra-hátra pillantva, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy követik-e. Az őzbak dermedten figyelte, ahogy társa odamegy az embergyerek közvetlen közelébe és megáll.

- Jaj, de jó, hogy visszajöttél. Volt itt egy másik őzike, de megijedt tőlem sajnos.

Az őzlány nyomában hirtelen zaj támadt, és emberek körvonalai rajzolódtak ki a fák között.

- Pistike! - ordították torkuk szakadtából.

Az őzsuta pedig, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordult és egyenest a bokrok között lapuló őzbakhoz futott.

- Itt vagyok! Anya, apa! - szólt a sebesült kisember és sírva fakadt.

Az emberek odarohantak hozzá, felkapták és szorították, szorították patakzó könnyekkel a kicsit.

- Itt volt egy őzike, és megkértem, hogy segítsen nekem. Kiment a bokám, azt hiszem.

- Mintha egy nőstény őzt valóban láttam volna a fák között, de nemrég eltűnt a szemem elől - mondta a nagydarab kétlábú, puskával a vállán, furcsán szipogva.

- Drága bambi, köszönöm, hogy megmentettél! - integetett abba az irányba a gyerek. ahol eltűnt a segítője. - Apa, ne lőjétek le, hiszen ő vezetett ide, nem látod?

- Kisfiam, ez egy állat, csak menekült a vadászaink elől, nem irányított semerre senkit, épp csak feltűnt előttünk a fák között véletlenül.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte a nőstény ember és odabújt a puskáshoz.

 Nem sokkal messzebb a fák árnyékában a suta pedig odasimult az őzbak oldalához és a gidák sorra előbukkantak egy eldugott odúból a fák közül. Lám, ezért is szerette annyira a párját, hiszen dacolva a veszéllyel odavezette az embereket a sérülthöz. Bármikor meghalhatott volna, de ő segíteni akart.

 Kis idő múlva, a nap még delelőre sem ért, egy hosszú kürthangra lett figyelmes az őzcsalád... Lefújták a vadászatot. Egy fura tábla került ki a kerek erdő bejáratához egy felirattal, amit nem értett az őzbak, de úgy gondolta, nekik ez nem rossz. Onnantól kezdve sosem volt vadászat abban a picurka rengetegben.


Pákozd

2022. április 17.

A tómeder


Ezen a verőfényes, kora őszi reggelen kevesen látogatták meg a tavat. Nem sétáltak tömegek a vízparton, mint a nyár folyamán minden nap, és a hajnali hűvös napkelték szerelmesei sem fürdőztek a hideg habokban mostanság.

Nem olyan régen még a part gyerekzsivajtól volt hangos, vidám emberek százai kerestek enyhülést a forró napsugarak elől ebben az igazán kedves, családias kis oázisban, amit a picinyke tó nyújtott jó szívvel, minden ide érkezőnek.

Fiatal anyukák ringatták babáikat a terebélyes fák nyújtotta árnyékban, és még fiatalabb leányok süttették gyönyörű bőrüket a forró napsugarakkal, amíg a fiúk szemei kocsányon lógtak.

Idősebb bácsik és nénik figyelték az ifjúság múlandó szépségét, és gondoltak vissza a szép időkre, amikor még ugyanezen a parton ők voltak ifjúak. Felidézték a hosszú strandolós nappalokat, az esti fürdőzéseket, a titkos randevúkat a romantikus naplementében, és a régmúlt szerelmeket. Ilyenkor egy-egy könnycseppet is látni véltem a szemük sarkában, de a mosoly azért ott volt még akkor is az arcukon.

Rendkívül jó móka volt mindig is a kacsák, hattyúk és egyéb tavi, és tó mellett élő madarak etetése. Ilyenkor aztán fiatal, idős, gyermek és aggastyán együtt állt, ült vagy épp guggolt a parton, és szórta lelkesen a kenyérmorzsát a vízbe. A madarak pedig tolongtak az élelemért, ami csak még nagyobb lendületet adott az etetők hadának. Idegenek szólították meg egymást, kértek a szomszédjuk kenyeréből, ha az övék már elfogyott, és mindenki újra gyerek volt olyankor.

Gyönyörű napok voltak ezek, egészen addig, amíg egyszerre csak valami megváltozott. Egyszeriben elkezdett a tó vízszintje látványosan csökkenni. Napról napra kevesebb lett a víz, és egy kis idő elteltével a nagy forróságban megjelentek az elpusztult haltetemek is.

Persze igen nagy forróság lett hirtelen, ez lehetett az ok, ám más is megváltozott a tó körül. Megjelentek a markológépek, az óriás beton keverő- szállító dömperek, és a különböző építéshez szükséges szerkezetek.

A parti látogatók nem értették, mi történik, nem igen kaptak sehonnan információt, úgy gondolták, semmi baj, egyszer csak vége lesz az építkezésnek és akkor újra pihenésre alkalmas lesz szertett kis strandjuk.

Tovább folytatták szokásos rítusaikat, fürödtek, napoztak, etették a madarakat és élvezték a nyarat. Azonban egyszerre csak tiltó táblák jelentek meg a területen, miszerint a víz fürdésre alkalmatlan. Nagyot nézett a strandolni vágyó közönség, de mit volt mit tenni, belenyugodtak. Továbbra is pihentek a parton, igyekeztek jól érezni magukat, és nem zúgolódtak.

Igen rövid idő elteltével, egyik percről a másikra a tiltótábláknak nyoma veszett, újra lehetett a tóban fürdeni. Volt is nagy öröm, sőt, egyre többen és többen kezdtek özönleni a strandra, mígnem valakinek feltűnt a fürdőzők közül, hogy a tó már nem mélyül. Két lábon át lehetett sétálni a túlpartra, és mintha a nádas is egy re nagyobb területen venné át a teret... Ahogy jobban körülnéztek, látták ám, hogy haltetemből is jócskán van még a vízben, sőt, néhol elpusztult sirályok is megjelentek.

Pár napon belül már csak a messziről jött turistákat lehetett megtalálni a parton. A helyiek visszahúzódtak kertjeikbe, és inkább az otthoni fürdőzési lehetőségeket választották.

Azután kis idő múlva már közvetlenül a part menti részeken kilátszódott a meder alja, és napról napra többet mutatott meg az alján heverő ilyen-olyan emberek által beledobott szeméthalomból... Egyre nagyobb területen látszott a nádas, és az emberek már csak bokáig jártak a vízben. Lassan elkezdtek fogyni a turisták, a látogatók is, a közelben lévő nagyobb tó felé vették inkább az irányt, hiszen egy ilyen bűzös pocsolyában nem lehet felfrissülni...

A kacsák és a hattyúk már szinte csak a tó közepén tűnnek fel, sok madár pedig elköltözött olyan vidékre, ahol életben tud maradni. A tó lassan-lassan haldokolni kezdett.

Ezen a napon, így kora ősszel csendes volt minden, mintha egy temető síremlékei között lennék, és a régmúlt időket már csak egy-egy elfeledett dallam, egy illat, vagy épp egy pillanatra felvillanó emlékkép idézi fel. Némán sétáltam a parton és figyeltem, ahogy a múlt gyönyörű emlékeit elviszi az egyre jobban visszahúzódó víz a tómeder belseje felé.

Azt mondják a hozzáértő tudósok, hogy ennek a kicsiny tónak a történetében nem ez az első eset, hogy ilyen történik. Azt is mondják, hogy a beavatkozás, ami emberi oldalról történt, -már, ha történt- nem visszafordíthatatlan... Szeretném hinni, hogy amit jósolnak, miszerint a természet eddig is rendbe hozta, most is rendbe fogja, igaz lesz... Szeretném hinni, hogy az őszi, téli csapadék elég lesz hozzá, hogy ez a gyönyörű gyöngyszem megmeneküljön, és újra megteljen élettel, fiatalokkal, gyermekekkel, szerelmekkel, és minden széppel-jóval.

 Abban a percben, amikor megálltam egy pillanatra a kihalt stégen, amely alatt nem folydogált ezüstösen ragyogva a víz, egyszerre eleredt az eső. Először lassan, puhán, szinte simogatva, majd egyre gyorsabban, erősebben és követelőzően kezdett hullani rám. Megértettem, hogy nincs okom aggodalomra. A természet mindent megtesz azért, hogy mi, emberek és az itt élő állatok újra találhassunk enyhülést, pihenést, szórakozást vagy épp megnyugvást ebben a cseppnyi oázisban. Ha már mi nem teszünk semmit, remény akkor is van.


Pákozd
2021. október 10.


A katángkóró


Óriási volt a kánikula. A levegő forró volt, szinte perzselte a bőrt. A férfi épp az ebédjét készült elkölteni az irodaház tetején lévő tetőkertben.

A modern toronyház tetején szépen kialakított udvar volt, formára nyírt tujákkal, egyenlő magasságú és szélességű, szinte geometrikus pontosságú sövénnyel és sok - sok színes virággal. Profi öntözőrendszer gondoskodott a zavartalan víz-, és tápanyag ellátásról, minden pontosan időzítve volt, minden terv szerint haladt.

Ilyenkor, a nyár derekán, délidőben akár harmincöt fok is volt az irodaház tetején árnyékban, már ha lett volna árnyék...merthogy erről az egyről elfeledkeztek a csodakert tervezői. Részleteiben tökéletes volt a kis liget, még egy kupac lepke is folyamatosan kőrözött a körül a rekkenő hőségben.

A férfi úgy gondolta, hogy napi nyolc óra a mesterségesen légkondicionált, a természetességet maximálisan kizáró hűvös levegőben épp elég, ilyenkor nyáron, minden nap a tetőn fogyasztotta el az ebédjét. Falatozás közben mindig rácsodálkozott, hogy mekkora munka van ebben a percre pontosan időzített, mindent precízen eltervezett és megvalósított tetőn lévő udvarban, és milyen jó is az itt élő növényeknek. Soha, egy pillanatra sem kell szomjúsággal küzdeniük még a legnagyobb szárazságban sem, ami az elmúlt időszakban sajnos egyre gyakoribb és egyre hosszabbra nyúlik.

Egy kertész most is a rendezettség fenntartásával foglalatoskodott, éppen gazolt. Ahogy ott ült a mozdulatlan hőségben a férfi és figyelte a munkást, szemet szúrt neki egy kis csillag alakú kék virágokkal rendelkező növényke, amelyet a kertész nagy serényen épp szedegetett ki a földből.

- Ne haragudjon, de miért szedi ki azt a szép virágot az ágyásból? - kérdezte végül.

- Ezt uram? Ezt a gazt? Hiszen ez katángkóró, semmi helye ebben a szép kertben egy ilyen gyomnak - válaszolt a napbarnított munkás.

- Ez gyom? De hát szép - kerekedett ki a férfi szeme.

- Bizony, hogy az, ha meghagyom idővel ellepi az ágyásokat, és lassan megöli a többi dísznövényt - védekezett a kertész.

- Hmmm...sajnálom. Jó munkát kívánok!

Azzal a hivatalnokunk megtörölte gyöngyöző homlokát, és befejezte ebédjét.

Hazafelé menet a buszra várva a nagy forróságban, ám a megállóban nem találta a helyét. A pavilon, amelyet védelmi célból raktak ki az időjárás viszontagságai ellen, szinte szívta magába az égető napsugarakat, nemhogy hűsítő árnyékot biztosított volna.

- Ezt is jól eltalálták a tervezők, az egyszer biztos - gondolta a férfi és tovább izzadt.

Kisvártatva megpillantott a megállóhely végénél egy szemlátomást nem mesterségesen telepített, vadon nővő fát a betonjárda végében. Nem is tétovázott sokat, hamar oda is ment, és beállt a hűsítő árnyékba. Ahogy várakozott a kellemes környezetben, a földet nézegetve ismét megakadt valamin a szeme. Ugyanaz a kis csillag alakú kék virágocska volt, amelyet a tetőkertben olyan bőszen tépkedett az udvaros.

- Hogy is hívják? Mit is mondott a kertész? - gondolkodott erősen.

- Nézd csak kicsim, milyen szépséges katángkóró! Látod milyen szép és erős, ez bárhol megél, szinte a semmiből, és szerintem gyönyörű - mutatta egy anyuka a gyermekének, lehajolva a kis virághoz. - És látod, milyen jó, hogy ez a gaznak tartott ecetfa is itt van, alá tudunk állni, egy kis hűsölésre a hőségben...

A busz pedig lassan begurult a városi dugóban a megállóba, és az emberek lökdösődve tódultak fel a mesterségesen kialakított, légkondicionált hűvös járműre. Csak az anyuka a gyerkőccel, valamint hősünk várta meg illendően amíg mindenki felszáll, és utolsóként léptek fel a jármű lépcsőire.


Pákozd  2021. július 12.

Az etető


 Jeges csillogás köszöntötte reggel a kisebb - nagyobb, télire is itt maradó madarak népét. A pocsolyák megfagyva kérkedtek a napfényben ragyogó felszínükkel, hívogatva a szomjazó szárnyasokat. Amikor azonban egy kis cinke vagy veréb odarepült, döbbenten vette észre, hogy ez a víz kőkemény.
 A mi kis cinege barátunk is így járt, ahogy szép rajzolatú, fekete - fehér - sárga tollaival megjelent a tócsánál. Landolt a jégen, és miután nem járt szerencsével, eltűnődött, hogy milyen módon tudna egy kis vízhez jutni, hiszen egészen eddig, ezen a télen havat még mutatóban sem lehetett látni ezen a vidéken.
 Felkerekedett hát, és a kertvárosban, a házak között repkedve, hamarosan talált is egy kis fából készült házikót, az egyik verandán. Rögvest oda is röppent volna, ám ekkor a nagy ház ajtaja kinyílott.
Egy leány perdült ki rajta, és megtöltötte élelemmel és friss vízzel a madáretetőt. Iparkodásából látszott, hogy a jeges északi szél a csontjáig hatol.
 Kis cinke barátunk eddig csendben lapult egy galagonyabokor ágán, és izgatottan figyelte, miféle finomság kerülhetett az etetőbe. Ahogy az ajtó becsukódott a leány mögött, a kis tollas hatalmas lendülettel, rögvest ott termett a frissen kitett eleségnél. Azon nyomban el is kezdet megtömni bendőjét, és ahogy eszegetett, lassanként egyre több, és több kis társa csatlakozott hozzá. A mi kis cinkénk nem volt irigy, szívesen megosztotta az ételt társaival.
 A téli napsugarak egyre fényesebben sütöttek, fényárba borítva a környéket, és egyre nagyobb élet költözött a kis etető kuckóba. Már - már egy kisebb fesztiválhoz kezdett hasonlítani a csoportos reggelizés, amikor hirtelen egy sötét árnyék vetült az odú fölé. Kis cinkéink pillanatok alatt szétrebbentek a szélrózsa minden irányába, átadva helyüket az erősebbnek, a nagyobbnak.
 Egy szajkó érkezett a terített asztalhoz, és bizony követelte magának az egész területet. Jóízűen nekilátott az evésnek, ám eközben szeme sarkából azt figyelte, hogy nem próbál - e szerencsét valamelyik kisebb madárka. Azonban a kicsiknek eszükben sem volt, hiszen hogyan is tudnák felvenni a harcot a nagyobbal, az erősebbel... Csendben várták, hogy a szajkó jóllakjon, és végre elmenjen. Kis idő elteltével ez meg is történt, a nagy madár odébb állt.
 Kis társai lassanként vissza szivárogtak a tálkákhoz, de sajnos alig pár szem mag maradt csupán. Kis cinege barátunk szomorkodva állt a tálka szélén, ide - oda ugrándozva, amikor egyszerre csak kicsapódott a nagy ház ajtaja, és a korábbi ember - leányka szaladt ki rajta, kezében egy nagy zsák eleséggel.
- Tessék kis madaraim, láttam, amint a Mátyás madár mindent befalt az utolsó szemig, ám én nem hagylak titeket éhezni - mondta a szárnyas népségnek, és hamar megtöltötte az etetőt és az itatót egyaránt, hiszen a szajkó, ahogy elrepült, még az itató tálat is felrúgta...
 A kis szárnyas csapat lassanként visszatért, és a cseppnyi etető - házikó újra egy hangos, vidám fesztiválra kezdett emlékeztetni...


Pákozd 2021 január 1


Kikeleti mese

A fekete cica éppen nyitogatni kezdte szemeit a galagonyabokor alján készített éjjeli fekhelyén. Sűrű, még télről rajta ragadt bundáját finoman melengette a felkelő nap sugara. Lustán kezdte sorban kinyújtóztatni tagjait, és valahogy nemigen akaródzott útra kelnie.

Igazából cicusunk még csak nem régen tért nyugovóra, hiszen a tavaszi éjszakák igen kalandosak a kertvárosban. Óriási bulik kerekednek napról - napra, estéről - estére. A sok környékbeli kutya nem is igen tud nyugodtan pihenni a macskazene miatt.
Kormos azonban igazából házi cica volt, és elég csúnya dolog volt tőle, hogy sokszor napokra eltűnt kisgazdájától. 

 A kislány a teraszajtóban ácsorgott, egyik kezecskéjében bánatosan lógott megrágott fülű plüssnyuszija, és ő a szemét törölgette. Nagyon várta haza a cicust, aki pedig még mindig a galagonyabokor tövében pihente ki az előző napi tivornya fáradalmait.

Kisvártatva egy cirmos kandúr lépdelt el peckesen a bokor előtt, amire Kormos felfigyelt. Azonban csak fél szemmel nézte, mint akit igazából nem is érdekel a jóvágású macskalegény. A kandúr is úgy ment el a bokor mellett, hogy látszólag ügyet sem vetett a cicalányra. Kormos farka jobbra - balra himbálózott, és tekintete mégiscsak követni kezdte a cirmost. Lassan, lopódzva, szinte osonva eredt a kandúr után a macskalány, de mindegyre elbújt valami alá, vagy mögé, nehogy amaz észrevegye.

A kislány már lecsüccsent az erkély ajtaja sarkába, összekucorodva maga alá húzta lábait, és szorongatta a rágott fülű nyuszit. Nagyon várta, hogy a fekete cica feltűnjön az utca sarkán, vagy épp egy fáról másszon le és rohanjon oda hozzá. Reggelihez hívta édesanyja valahonnan a ház belseje felől, de ő egyáltalán nem volt éhes, csak várt és várt.

Hirtelen, a szemközti játszótér egyik bokra mögül kibukkant egy megtermett cirmos macska. Peckesen lépdelt az úttest felé, ám ekkor váratlanul óriási sebességgel, a cirmos háta mögül kiszaladt Kormos, és egyenest a kislány felé vette az irányt. A gyermek nagyon megörült kis barátjának, és ahogy Kormos odaért, azonnal a karjába kapta. Boldog volt, hogy a cica újra itthon van. Ám egyszerre csak óriási fékcsikorgás rondított bele az idillbe. Egy autó állt meg hirtelen az út közepén.

- A fene vigye el, mit mászkálsz itt, meguntad az életed? Menj már onnan!

Egy férfi lógott ki az autója ablakán és ordított valamivel, ami ott kuporgott a kereke előtt az úton. A cirmos macska volt az. A kislány azonnal letette Kormost, és rohant a bejárathoz. Menet közben elkapta apukája kezét, aki épp a cipőjét vette az ajtónál.

- Mi történt kislányom? Hova viszel? - lepődött meg a férfi, de a kicsi lány már húzta is ki az ajtón.

Az apa észrevette az üvöltő férfit az autóban, és meglátta a halálra rémült, talán sebesült macskát is.

- Kérem uram! Várjon egy percet, megyek a cicáért.

- Jó lesz már, és vigyázhatna jobban a macskájára! - hangzott az utasítás a vérvörös fejű sofőrtől.

Az apuka szó nélkül odaszaladt, és ölbe vette a kandúrt, majd bevitte a házba. A cica remegett, és egy darabig nem is mozdult meg.

- Ugye nincs baja? Ugye, meggyógyul apa? - sírt a kislány.

Kormos lassan oda somfordált a remegő cirmoshoz, óvatosan megszaglászta, és gyengéden odasimult az oldalához.

- Szerintem ők ismerik egymást - mondta az apa kislányának, aki az oldalához bújva pityergett.

- Nézd csak Pöttöm!

A cirmos lassan abbahagyta a remegést, és szinte átölelte a fekete cicalányt. Nem elehetett nem észrevenni a kapcsolatot, ami köztük volt.

- Apa, akkor most két cicám van? - derült fel a kis könnyáztatta arcocska.

Az apuka megvakarta a fejét, majd komótosan ejtve a szavakat, így szólt: Igen, két cicád van.


Pákozd
2021 április 8.

Az állásinterjú


Ebben a pillanatban megszólalt az antik kakukkos óra a falon. Kakukk, kakukk, kakukk - mondta a fa madárka, háromszor kibukkanva odújából. Az óra gyönyörűen faragott, tölgyfából készült, tizennyolcadik századi mestermunka volt. Aranyozott ajtócska rejtette a kis fa kakukk lakhelyét, ahonnan minden órakor, kötelesség tudóan kidugta a fejét, és rendíthetetlenül jelezte az időt.
A férfi álmosan kotorászott szemüvege után az éjjeliszekrényen. Este rendesen odakészítette, hogy reggel azonnal megtalálja, most pedig mégsem akadt a kezébe.
- Hol a fenében vagy már? - bosszankodott.
Az okuláré azonban nem válaszolt, és semmilyen módon nem jelezte hollétét.
A férfi kikecmergett az ágy szélére és addig tapogatózott, amíg végre rálelt az ágy mellett, a földön.
Nem volt vesztegetni való ideje, mert nyolc órára állásinterjúra kellett mennie egy régiségekkel foglalkozó üzletbe. Szerette az antik holmikat, sokat örökölt is nagyapjától, aki az első világháború idején nagyon tevékeny volt. A nagyapa segített a fronton megsebesült katonáknak, és saját házában kialakított egy afféle miniatűr magánkórházat az alagsorban. Az öreg hivatásos orvos volt, aki még szabadidejét is a hivatásának szentelte. Mivel pedig a szerencsétlen sebesültek nem tudtak fizetni, többségük mindenféle otthon talált régi, hasznosnak vélt dolgot vitt neki fizetségként. Ezek között volt aztán bóvli, giccs is, de akadt egy - két igen értékes darab is.
A nagypapa a háború után kitanulta a régiségek tudományát, és igazi szakértővé vált a témában. Tudását, és addigra kiselejtezett értékeit pedig unokájára hagyta, aki mindig is érdeklődéssel figyelte a papát, aki sokszor naphosszat porolgatta, fényesítette tárgyait. Az unoka tanítgatása örömmel töltötte el a rengeteg rettenetet látott öregember szívét, és tudta, a tudás jó helyre kerül. Abban is reménykedett, hogy a fiú esetleg ezzel fogja a kenyerét keresni, vagy esetleg ő maga is művész lesz.
Főhősünk felnőve pedig elvégezte a művészettörténeti szakot az egyetemen, kitűnő minősítéssel. Így hát, most úgy gondolta, itt az idő egy kis pénzt is keresni a szakmában.
Pontosan nyolc órára ért oda az üzletbe, ahova üzletvezető - helyettest kerestek. Az időt egy aranyozott, spindlis zsebórán nézte meg, amely a legelső ajándék volt nagyapjától. Öltönye zsebében hordta a még mindig kiválóan pontos időjelzőt.
Az üzletbe lépve rögtön szembeötlött neki a logikátlan elrendezés. Sem stílusirányzat szerint, sem idő szerint nem voltak rendezve a tárgyak, mintha csak véletlenszerűen lerakták volna őket valahová.
- Jó napot kívánok! - köszönt illendően a pult másik oldalán ülő hölgynek.
- Jó napot! Segíthetek?
- Állásinterjúra jöttem nyolc órára.
- Üdvözlöm! - azzal a nő felállt, és kezet nyújtott a férfinak.
Főhősünk fogadta a kézfogást, majd várta a kérdéseket. A hölgy mindössze annyit kért, hogy meséljen magáról.
A férfi elmesélte, hogy nemrég végzett az egyetemen, beszélt jó hosszan nagyapjáról, a gyűjteményéről és a papa magánkórházáról a háborúban. Nem akarta ilyen mélyen kiteregetni a magán dolgait, de valahogy szó szót követett, egyik dolog jött a másikból, hiszen el kellett mondania, honnan a nagy tudása. Ő pedig csak mesélt, mesélt a nőnek, aki egyre kerekebb szemekkel figyelte az előadást. Hősünk annyira beleélte magát, hogy szinte érezte nagyapja pipafüstjének illatát, ahogy belengte az egész szobát, miközben őt tanította, adta át szeretettel a rengeteg tudást...ebben a pillanatban a nő közbe vágott hangosan: - Köszönöm, értesíteni fogjuk.
A férfit hideg zuhanyként érte a mondat. Szinte erővel rántotta vissza a valóságba ez a közönyös, már - már agresszív hang.
- Ne haragudjon, ha kissé elkalandoztam hölgyem, csak elkapott a nosztalgia. A nagyapám nagy hatással volt rám. Viszont rengeteg ötletem lenne, ha nem haragszik, hogyan lehetne hatásosabban berendezni a boltot. Elhelyezhetnénk ezeket a szekrénykéket időrendben, stílusuk alapján. Vagy épp stílus irányzat szerint raknánk a különböző műtárgyakat, és ehhez hasonlók - mondta lelkesen.
- Semmi gond, de sajnos a végzettsége túl magas ehhez a munkakörhöz. Köszönöm, hogy befáradt.
- Én szívesen dolgozom kevesebb pénzért is, a szakmám az életem - próbálkozott kissé elkeseredve.
- Kérem, vár a többi jelentkező, ön túlképzett, értse meg.
A férfi lassan ballagott a körúton hazafelé. A napsugarak kissé bágyadtan világították meg a barokk stílusban épült Központi Pályaudvar óriási óráját. Kilenc órát mutatott, és a lakásban a kakukk is hármat kakukkolt.


Pákozd 2020 december 21.

A vízbe esett kalap

Volt valami szédítő abban az őszi, késő délutánban. A szél már - már viharosan fújt, ám a napsugarak még nem adták fel a harcot a sötétség katonáival szemben. A tenger egyre erősebben fodrozódott, a hullámok lassan a sziklafal tetejéhez felértek, majdnem bekukkantva a fennsík csodálatos vidékébe. A sós víz által nyaldosott hatalmas kövek szinte lélegzethez sem jutottak a sűrű hullámveréstől.
Egyszerre csak egy óriási tarajos kivetett valamit az egyik sziklateraszra. Fekete, jó minőségű, elegáns kalap volt. Pár pillanat múlva egy sirály kezdte nézegetni először messziről, majd egyre közelebbről a fejfedőt. Talán arra gondolt, milyen jó is lenne fészeknek. Minden bátorságát összeszedve odarepült a kalap peremére, majd megpróbálta magával vinni. Felemelte hát, és a zsákmányt a karmai közt tartva megindult a tenger irányába. Sűrűn csapkodott szárnyaival, ám egy óvatlan pillanatban egy széllökés kikapta a karmok közül a sapkát, és visszapenderítette a vízbe.
A kalandos sorsú fejfedő újra a hullámok között hánykolódott. Hullámok jöttek és mentek, dobálták erre meg arra, majd hirtelen valami megragadta a karimáját, és szélsebesen úszni kezdett vele a part felé. Kisvártatva egy fóka érkezett a szárazföldre, valami fura fekete dologgal a szájában. Kissé esetlenül elkezdte a homokban kúszva magával cipelni a kalapot, a sziklafal aljában lévő kisebb mélyedés felé. Az járhatott a fejében, hogy még ha ő maga nem is tudja mire való ez a holmi, a párja biztosan hasznát tudja majd venni, ezért hát iparkodott is nagyon hazafelé.
Azonban egy termetes hullám kicsapott a tengerből, a fókát felemelve több méter magasra, majd visszahúzódott a medrébe. Síkos bőrű barátunk amikor újra földet ért, már hiába kereste a kalapot, az ismét a fodros hullámokon pancsolt, messze bent az óceánban.
A sapka csak úszott az gondtalanul, vidáman, nem törődve a sötétséggel sem, amely időközben leszállt. Addig úszkált így, amíg bele nem akadt valamibe, ami körül fonta, rátekeredett és sehogyan sem akarta elengedni. Hirtelen egy nagy erő megrántotta, és a fekete fejfedő ismét kint volt a vízből.
- Micsoda jó kis kalap! Mindig is ilyet szerettem volna - kurjantotta egy napbarnított, pipázó alak, és egy csavarintással fejébe nyomta barátunkat.
A kis fekete fejrevaló pedig innentől minden nap a halász fején ringatózott tovább a tengeren boldogan, szabadon.

Pákozd
2021 január 10.

Reggeli séta az erdőben (megtörtént eset)


 Ezen a téli reggelen a nap még éppen csak felkelőben volt, és készült kissé felmelegíteni a jeges levegőt, amikor én már az erdő felé lépkedtem hűséges ebemmel az oldalamon. A hó maradványok csikorogtak talpam alatt, ahogy közeledtem a rengeteg felé, amely az egyik domb mögött kezdődik, és látótávolságon kívül ér véget.
 Az emelkedőn felkapaszkodva megállítottam kutyámat egy pillanatra, mert meg akartam csodálni a napkelte pillanatait. Ilyenkor ugyanis gyönyörűséges látvány tárul a vándorló szeme elé. Ahogy a falu végén lévő tó vizéből kibukkan a vöröslő napkorong, és rózsás - aranyszínbe öltözteti mind a tó vizét, mind pedig az égen körülötte úszkáló felhőket, azt a látványt az ember egy életre megjegyzi.
 Kis nézelődés után az erdő felé vettem az irányt. Kutyám már nagyon izgatott volt, és emberfeletti erővel húzott a rengetegbe. Kis csapáson keresztül jutottunk be a fák közé, és kisvártatva egy erdei sétaúton indultunk lefelé az erdőn. 
 Másnapra vadászat volt hirdetve, így még pénteken ki akartam élvezni kis társammal a természet szépségét, mert semmiképp nem szerettem volna a vadászok útjában lenni. Jó ideje mentünk már, amikor négy - öt fehér popsis őzike bukkant fel a fák között, és ijedten szaladtak el, meghallva ebem vakkantását - nyűszögését irányukba. 
 - Ejnye te! Nem szabad, ne ijeszd meg őket, hagy sétáljanak ők is kedvükre, hisz itt, most mi vagyunk a vendégek! - korholtam barátomat.
 Tovább haladva egy dörrenésre lettem figyelmes, és átsuhant a gondolat agyamon, miszerint: - Már ma elkezdték volna a vadászatot? Elnéztem volna az időpontot?
Ahogy így töprengtem, megálltam az úton és azon gondolkodtam, hogy inkább visszafordulok, nehogy baj legyen. Abban a pillanatban nagyméretű szürke szikladarabokra lettem figyelmes, amelyek a fák között, tőlem és kutyámtól pár méterre feküdtek a hóban. Formájuk megszólalásig hasonlított a vaddisznók alakjára. Ahogy jobban megnéztem a köveket, rádöbbentem, hogy bizony azok nem szikladarabok, hanem fekvő vadkanok. Ekkor jobban megnéztem és bizony elgondolkodtam, hogy esetleg már tényleg tart a vadhajtás, és ezek már nem élnek? Szegényeket már lelőtték volna? 
 Ahogy ezen tanakodtam magamban, arra jutottam, hogy bizony jobb lesz tényleg visszavonulót fújni, és azon az úton, amelyen idejöttem, gyorsan el is indultam szőrös társammal. Azaz, csak indultam volna, hiszen, ahogy az első lépést megtettem visszafelé, az egész csorda egyszerre talpra ugrott, farkasszemet nézve velem és  kutyámmal. Egy pillanatig csak bámultam a citromsárga szemekbe. Ekkor döbbentem rá, hogy a vadállatok csak aludtak ott egy kupacban, és nem voltak levadászva. Pár pillanatig azt hittem, ott végem van, hiszen ebem nagy vadászösztönnel van megáldva, és bizony azonnal ugat és nyűszög, ahogy vadak közelébe kerülünk. Már vártam, hogy mikor ugrik feléjük, és a vaddisznók mikor támadnak ránk, de próbáltam nyugtatni: - Gyere ide hozzám kiskutyám, ez most nem vicc - mondtam csendesen, miközben a vadakról levettem a tekintetem és a földre figyeltem. Lássatok csodát, ekkor hűséges kis társam tett egy lépést visszafelé, és a lábam mellé hátrált, majd megállt szorosan mellettem. A csorda pedig hátra arcot csinált, és elszaladt az ellenkező irányba. 
 Csendesen ballagtunk hazafelé a domboldalon egymás mellett, és valahogy akkor minden megváltozott. Mindkettőnkben tudatosult, hogy valóban, csupán vendégek vagyunk a rengetegben.

Pákozd

2021 január 15

A köd

 Abban az évben korán érkezett az ősz. A nyaraló szezon már véget ért, és a parti büfék üresen tátongó, szomorú sora sűrű ködbe veszett. 

 Egyetlen bódé volt már csak nyitva azon a nyirkos reggelen, amelynek aprócska kerthelyiségében egy anyuka kortyolgatta szótlanul kávéját babakocsija mellett ülve. Az asszony fáradtan meredt a tó nyugodt vizére, és kezében a kanál megállt a fekete ital kevergetése közben. A nő hosszú, szürke esőkabátban, és színben hozzá passzoló kalapban volt, ám haja itt - ott kócosan kikandikált a fejfedő alól. Látszott rajta, hogy kapkodva, hevenyészetten kapta magára a ruhadarabokat, szeme alatt pedig sötét karikák húzódtak, bizonyára a kialvatlanságtól.  Kedvetlen volt, megfáradt, ahogy ült ott, görnyedt háttal a cseppnyi presszó teraszán.
 Ahogy ott ücsörgött, és figyelte a vizet, lassan egy alakot látott kiválni a ködből, és kiemelkedni a vízből, amely alak ezután elindult lassan a nő felé. Először csak a körvonalait lehetett kivenni, ahogy kecsesen, hosszú nyakát nyújtogatva óvatosan a bódé irányába lépkedett. A hattyú totyogott egy párat bizonytalanul a székek felé, majd hirtelen megállt. 
 - Gyere csak, nem bántalak - mondta a hölgy, enyhe kis mosollyal a szája sarkában.
 A madár, mintha megértette volna, lassan, megfontolt léptekkel folytatta a útját a nő felé. Ahogy  közeledett, lassanként a háta mögött a szürkeségben felsejlett egy pár újabb alak, amelyek hasonlóak voltak, csak egy picivel kisebbek. Négy, szürkésfehér, még itt - ott pihés hattyúgyerek toporgott anyukája mögött, tétovázva.
 - Hú, de szép kis család - mondta az asszony, és benyúlt a babakocsi fogantyúján lévő kis táskába.
 Egy kis papírzacskót vett ki belőle. A madarak ekkorra már egészen közel jöttek, és türelmetlenül nyújtogatták nyakukat a zacskó felé.
 Az édesanya felállt, és a reggelire szánt, nem rég vásárol friss, ropogós pogácsáját kis darabokra tépkedve, odaadta az állatoknak.
 - Egyetek csak, nektek jobban kell! A nyaralók még nagyon sokára fognak visszatérni a partra, addig sok még sok idő eltelik - mondta a hattyúknak, és amíg boldogan falatoztak, az anyuka lassan elindult, és maga előtt tolva a babakocsit, beleveszett a sűrű, őszi ködbe.

Pákozd 
2021. február 6.



Olvass magyart
Napkelte 2021 
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el